10. fejezet

   *Cappie szemszög*

Bementem a lakásba, lehuppantam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Bár azt nem tudtam, hogy mi megy benne, de nem is nagyon érdekelt. Kicsit később bejöttek a többiek is.
-Akkor itt minden ugyanolyan, mint Lauráéknál?-kérdezte Brooklyn.
-Igen, kivéve Laura szobáját, mert nálunk olyan szoba nincs. Azt ők építették hozzá-válaszoltam.
-És most az apukám is gonosz?
-Úgy néz ki, de majd csak túléled valahogy. Ugye?
Erre a kérdésre nem válaszolt. Ott ült és hallgatott. Kis idő múlva felszaladt az emeletre.

   *Will szemszög*

Brooklyn felviharzott az emeletre. Én meg kikapcsoltam a tévét. Minek menjen, ha nem nézzük? Egyszer csak éles sikítás törte meg a csendet. Cappievel felszaladtunk az emeletre. Sehol senki.
-Valaki járt itt-jelentetti ki Cappie.
Én is éreztem a szagot.
-Laura és Phil volt az-mondtam.
-Akkor kövessük őket.

   *Laura szemszög*

-Eresszetek el!-kiabálta Brooklyn.
-Minek?
-A többiek mindent elmondtak már.
-Igen?
-Igen. Többek között azt is, hogy ti gonoszak vagytok.
-Várjál! Azt mondták, hogy mi vagyunk a gonoszak?-Bólintott.-Hallod ezt Phil? Mi a gonoszok?
-Nagyon úgy néz ki, hogy valamit kihagytak a mondandójukból-szólalt meg Phil is.
-Mégpedig?-kérdezte Brooklyn.
-Azt, hogy ez pont fordítva van.-Elkerekedett szemekkel nézett rám.-Bizony, bizony.
-Én ennek ellenére sem hiszek nektek-jött a sértődött válasz, miközben próbált kiszabadulni.
-Pedig jobb...-nem tudtam befejezni a mondanivalómat, mert megláttam Willt.
Valahogy sikerült kiszabadítania Brooklynt.

   *Brooklyn szemszög*

Will kitépett Laura karjai közül és félrelökött. Elindultam visszafele. Hallottam, hogy valaki követ. Vagy valakik. Hátranéztem. Cappie volt az. Kicsit lassítottam.
-Siessünk! Will feltartja őket-mondta.
-Rendben.-Mindketten gyorsítottunk.
Végre beértünk a házba. Egy jó fél óra múlva jött Will is.
-Mi történt?-kérdeztem izgatottan.
-Semmi különös.
-Bővebben?
-Semmi különös.
-Nah, én is szeretném hallani-mondta Cappie.
-Semmi különös.
-Azon belül?
-Semmi különös.
Vajon ez meddig fog tartani?
-Mást is ki lehet belőled szedni?-kérdeztem.
-Nagy valószínűséggel.
Bementünk a konyhába és leültünk az asztal köré.
-Légy szí'-kérleltem.-Légy szí'.
Csak a fejét rázta.
-Vagy elmenjünk megkérdezni Laurát?-szólt közbe Cappie.
-Nem, nem-vágta rá gyorsan.-Majd inkább én mondom el.
-Akkor halljuk.
-Szerintem is-mondtam nagy egyetértéssel.
-Csak annyi, hogy elsodorta őket a közelben lévő patak. Boldogok vagytok?
-Nagyon is. És ezt kellett harapófogóval kihúzni belőled?-kérdeztem.
-Úgy néz ki-vágta rá.
Kinéztem az ablakon. Megdöbbentett a látvány. Kint minden sötét volt.
-Ilyen hamar este lett?-kérdeztem.
-Aha-mondta Cappie.-Én elmentem aludni.
-Én is-mondtam.
-Meg én is-szólalt meg Will is.
Elmentünk lefeküdni. Nem telt bele tíz perc és mindenki aludt, mint a bunda.

9. fejezet

  *Will szemszög*

-De akkor is joga volt megtudni-mondta Cappie. Ezen megint annyira begurultam, hogy őt nekilöktem az egyik fának, Brooklynt meg egy másiknak. Odasétáltam hozzá, megfogtam a torkát és felemeltem a földről. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Még soha nem csináltam ilyet vagy ehhez hasonlót.
   Most hagyta magát. Nem érdekelte, hogy mi lesz vele. Cappie letépte a nyakáról a kezemet és leszorította. Lenyugodtam.
-Sajnálom Brooklyn-motyogtam.
-Most már nem tehetsz semmit. Ami megtörtént, az megtörtént. A múlton nem tudsz változtatni. Én megmondtam, hogy ne ígérgess semmit, de hallgattál rám? Nem. Na, akkor ezt most hagyjuk. Elengedhetlek, vagy inkább még mérlegeled a helyzetet?
-Elengedhetsz-suttogtam. Elengedett. Odasétáltam Brooklynhoz., felemeltem és betettem a kocsiba.
-Cappie, indulunk haza.

  Otthon....

Kiszedtem Brooklynt a kocsiból. Bevittem a házba és lefektettem a nappalinak a kanapéjára. Kimentem a konyhába és leültem az asztalhoz.
-Mikor hagyod abba a magad szidását? Nem te tehetsz róla.-Nem is vettem észre, hogy ő is bejött a konyhába.
-Nem hiszem, hogy ebbe igazad lenne. Én voltam az, aki nekirontott, nem te.
-De igen, én tehetek róla. Ha nem akartam volna elmondani neki, akkor most nem feküdne eszméletlenül.
-De nekem meg nem kellett volna kikelnem magamból.
-Viszont ebben igazad van.
-Ha te mondod. De ha most miattam fog meghalni akkor arról én tehetek.
-Hagyd már abba!
-Mit?
-Ne szidd magad! Az nem tesz jót neked. Ráadásul szerintem egy újabb dühbe gurulást nem bírna ki sem a ház, se Brooklyn, én meg hát... 50-50% rá az esély.
-Ez igaz-most végre megnyugodtam.
-Látom sikerült megnyugodnod. De akkor sem értem, hogy hogyan sikerült ennyire felhúznod magad-rám nézett és hozzátette.-De talán hagyjuk is a témát.
-Köszönöm.

  *Brooklyn szemszög*

   1 nap múlva...

Kinyitottam a szemem.
-Hol vagyok?-motyogtam.
Először nem láttam senkit. Aztán észrevettem, hogy ott ül Will és Cappie is.
-Hol vagyok?-kérdeztem újra.
-Nálunk. De ha pontosabb leírást szeretnél kapni: ugyanúgy néz ki, mint Phil és Laura háza, mert ők leutánozták a mi házunkat.
-Aha.
Akkor Will odajött és leült a földre. Egy ideig nem szólalt meg de aztán belekezdett a mondandójába:
-Én nagyon sajnálom. Nem gondolkodtam, csak...
-Ne magyarázkodj-suttogtam.
Kérdőn nézett rám:
-Ezt hogy érted? Tegnap este majdnem megöltelek. Ha nincs ott Cappie akkor ma már nem lennél itt.
-De ott volt-mondtam.-Jól vagytok?
-Én igen-válaszolt először Cappie.
-Én nekem csak a lelkiismeretemmel van baj-suttogta Will.
-De ne legyen. Nem haltam meg, élek. És köszi Cappie.
-Szívesen.
-És te jól vagy?-kérdezte Will nagyon halkan.
-Igen. Legalább is azt hiszem. Mivel még nem mozdultam meg nem tudom.De azt mondtad, hogy tegnap este? Akkor mióta nem vagyok magamnál?
-Egy napja-válaszolták kórusban.
-És miről maradtam le?
-Csak Will búskomorságáról.
-Aha. És jobban van a lelkiismereted?
-Nem hinném.
Ez most komoly? Élek és ez a lényeg. Nem haltam meg.
-Éhes vagyok-mondtam.
-Vagy inkább szomjas-szólalt meg Cappie.
-Vagy az.
-Akkor menjünk vadászni?-kérdezte Cappie.
-Ha ez az egyetlen mód akkor igen, menjünk.
-De fel tudsz kelni?
-Szerintem fel-és hogy ezt bebizonyítsam felkeltem. És sikerült.-Azt hiszem megerősíthetem: igen, fel.
-Rendben. Akkor indulhatunk.
És tényleg úgy nézett ki a ház mint a másik. Rögtön mellette ott volt az erdő is.

   Egy óra múlva...
   
-Ez jó volt-mondtam.
-Szerintem is-mondta Will.
-Egyet értek-kiáltott oda Cappie is, mert ő még egy utolsó vadból falatozott a hegy tetején.
-Nagyon sajnálom a tegnapit...-kezdte, de közbevágtam.
-Tudom, de nézd még itt vagyok, nem haltam meg-most már elegem van, nem kell bocsánatot kérnie azért, amiért nem kell megbocsájtani. Megtámadt, na és akkor mi van? Semmi. Felhúzta magát? Igen. de nem baj. Mással is előfordul.
-De akkor is...
-Nincs de akkor is. Nézd, ez mással is előfordul. És nem baj.
-Én hazamegyek-kiáltott oda Cappie.
-Oké.
-Hol is tartottunk? Ja, igen. Ne kérj bocsánatot azért, amiért nem kell.
-De ezért kell.
-Nem, nem kell. Élek?
-Igen.
-Meghaltam?
-Nem.
-Akkor mi a probléma?
-Az, hogy én nem szoktam ilyen lenni.
-Egyszer mindent ki kell próbálni.
-Nagyon vicces. Ha nem fogtad volna föl: majdnem meghaltál. Ráadásul az én hibámból.
-Nem a te hibád volt.-Lényegében az enyém volt, mert ha nem szállok ki a kocsiból vagy beszállok amikor azt mondta, akkor nem lenne ilyen gond.
-Ezt nem tudhatod.
-Hogy?-nem értem, hogy ezt mire mondja.
-Lehet, hogy akkor is megtámadlak ha nem szállsz ki vagy nem szállsz vissza.
Elképedtem. Honnan tudja, hogy mire gondoltam?
-Onnan, hogy félhangosan mondtad.
-Tényleg? Észre se vettem.
-Pedig így volt. Tegyük fel, hogy nem szállsz ki vagy visszaszállsz. Cappie akkor is elmond mindent, tehát akkor meg az miatt jövök haragba. Végül is így is, úgy is megtámadlak titeket.
-De ezt nem tudhatod biztosan-lassan ő fog felhúzni engem.
-De igen, ebben most biztos vagyok-láttam rajta, hogy komolyan gondol minden egyes szót.
-Akkor megbocsájtasz?
-Úgy gondolod, hogy ezért meg kell?
-Igen.
-Persze, hogy megbocsájtok.
-Köszönöm.
Még mindig nem értem, hogy miért kellene megbocsájtani neki. Nem tehet róla. De ha ennyire szeretné hallani akkor megmondom neki. Megmondtam.Ahogy elnézetem, kezdte magát egyre jobban érezni.

8. fejezet

   Amikor felébredtem, azt vettem észre, hogy egy kocsi hátsó ülésén fekszek. Elöl két férfi ült. Az egyiket felismertem. Will volt az. A másikat még soha életemben nem láttam.
   Vajon mi történt? Nem értem, hogy mit keresek itt. Talán meg kéne kérdeznem tőlük, hogy ki az az ember és én mit keresek itt. De nem szóltam. Csak feküdtem. Pár pillanat múlva megszólalt az idegen:
-Will, felébredt- suttogta.
-Rendben. Mindjárt megérkezünk.
-Hol vagyok?-kérdeztem.
-Majd meglátod-válaszolt az ismeretlen.
-Ki ez?
-Cappie vagyok-mondta-te pedig Brooklyn. Igaz?
-Igen, de...-kezdtem.
-Honnan tudom?
-Igen.
-Szerinted?
-Will mondta el?
-Igen.
-Megérkeztünk-szólt közbe Will. Majd leállította a motort.
-Hova? Valaki elmondaná nekem is, hogy mi folyik itt? Szeretném én is megtudni.

Senki se válaszolt. A környéken nem láttam semmit. Csak egy erdőt és körülöttünk egy nagy feketeséget.
-Elmondhatjuk neki?
-Nem hiszem, hogy jó ötlet.
-De el kéne mondani.
-Nem kellene.
-Will, ha te nem mondod el akkor megteszem én.
-Te is vámpír vagy?-kérdeztem.
-Igen. És csak úgy mellesleg...
-Ne mond el neki! Hallod Cappie?
-De elmondom.
-Miből gondolod, hogy azt fogja mondani amire te gondolsz?
-Abból, hogy elég régóta ismerem.
-Ez nem igaz. Még csak száz éve ismersz.
-Csak?-kérdeztem.
-Igen csak.
-De az milyen hosszú idő?
-Nem is olyan sok. Majd meglátod, hogy repül az idő.
-És mi van mellesleg?
-Semmi. És téma lezárva-válaszolta Will idegesen.
-Az van mellesleg...
-Nem mondod el!
-De igen. Joga van tudni.
Na ebből már elegem van. Ezek ketten itt vitatkoznak, hogy elmondják-e nekem, vagy sem. Én meg azt se tudom, hogy hol vagyunk, mi a tervük. És akkor egy hirtelen gondolatot követve kinyitottam a kocsi ajtaját és kiszálltam.
-Kérlek, szállj vissza-kérlelt Will.
-Nem, amíg nem mondjátok el, hogy mi folyik itt.
Will kiszállt a kocsiból, és megpróbált visszarángatni a kocsiba.
-Hagyjál, Will! Nem akarok beszállni! Engedj el!
Erre már Cappie is kiszállt. Odajött és lefogta Willt. Én vagy három métert ugrottam hátra.
-Hé, higgadj le-parancsolta Willnek.-Én megmondtam, hogy ez lesz, de te nem hallgattál rám. Szokásod szerint.
-Miért mit mondtál neki?-kérdeztem, miközben két méterrel előrébb mentem.
-Csak azt amit mindig.
-És az mi?
-Hát... legtöbbször az szokott lenni, ha megpróbálunk megmenteni valakit, akkor mindig megtiltja, hogy egy szót is mondjak a tervéről. Ilyenkor mindig megállunk egy kicsit útközben vadászni ennél az erdőnél. Ezek a vámpírok akiket megmentünk mindegyik kiszáll és követeli a magyarázatot. Én mindig el akarom mondani, de Will mindig közbevág.
-Cappie, eleget mondtál. Hallgass el!
-Nem Will, ezúttal máshogy lesz.
-Szóval... ilyenkor Will rájuk parancsol, hogy szálljanak vissza, mint rád az előbb. Eddig még mindenki visszaszállt, hisz olyan mérgesen szokott rájuk parancsolni. Ennyire mint most még soha nem volt mérges. De te még erre se szálltál be. Ezért még dühösebb lett. Ha most elengedném biztos, hogy egyből neked vagy nekem rontana.
Erre a megjegyzésre elkezdtem hátrálni, Cappie meg rajtam röhögni.
-Azért ennyire nem kell félni. Erősebb vagyok nála.
-Álmodban-szólalt meg Will is.
-És Cappie, most hol vagyunk?-kérdeztem az előbbitől még mindig sokkos állapotban.
-Jelenleg az Olimpiai Nemzeti Parktól nem messze.
-Köszönöm. Legalább már azt tudom, hogy hol vagyok.És lenne itt még valami.
-Még pedig?
-Mi van azzal megmentős résszel? Meg azzal, hogy mindegyik? Hányat mentettetek meg és mitől?
-A haláltól mentettük meg őket és most téged.
Na, ne! Ez valami vicc lehet. Talán teszteli a tűrőképességem? Mert ha igen, akkor a határt már rég elhagytuk. A haláltól. Mit jelent ez?
-Hogy érted, hogy a haláltól?-nyögtem ki nagy nehezen.
-Úgy, hogy Phil és Laura gonoszok. Teremtenek egy vámpírt és egy idő múlva megölik.
-De nekem azt mondták, hogy vannak rossz vámpírok, de ők nem azok.
-Igen, mindig ezt csinálják. Kitalálnak egy sztorit, hogy miért kellett, hogy vámpír legyen az illetőből. Most esetedben a medálos. És még mielőtt megkérdeznéd Will mondta el. De eddig sajnos egy idő után mindig megtalálták azokat akiket elhoztunk. Ugyanis amikor elhozzuk pár évig vigyázunk rájuk, azután elmennek. De sajnos eddig mindegyiket megtalálták és megölték.
-Várj egy kicsit! Azt mondtad, hogy ár év múlva. Igaz?
-Igen, azt. De ez miért lényeg?
-Azért, mert nekem azt mondták, hogy Laurából ősszel lett vámpír.
-Na tessék! Ez nem igaz. Phil és Laura háromszáz évesek.
-Na és, Will és te?
-Will és én Száz évesek vagyunk. Ja és Will, ne felejtsd el kivenni a kontaktlencsét a szemedből.
-És az minek kell?-kérdeztem.
-Azért kellett, hogy beilleszkedhessen a gonoszokhoz.
-Ezt nem értem-érdekes, hogy egyre több kérdésre kapom meg a választ, de mindig újabbak jönnek.
-Ez úgy van, hogy a gonosz vámpíroknak sárga a szeme, a jó vámpíroknak fekete.
-Aha.
És akkor hirtelen Will nekilökte Cappie-t egy fának és jött felém. Elkezdtem futni, de nem jutottam messzire. Elkapott és nekilökött egy fának. Nem tudtam mit tenni, sarokba szorított.
-Will, mi ütött beléd?
Egyre közelebb jött. Nem tudtam elfutni, Cappie meg eszméletlenül feküdt a földön. Csak egy lehetőség maradt: fel kéne ugrani az egyik fára. Felugrottam, de alig ugrottam át pár fán Will elkapott, már megint. De ezúttal magamra voltam utalva.
-Hagyjál!-üvöltöttem.-Eressz el!
De nem hallgatott rám. Lerántott a szilárd talajra. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. Sikerült. Odafutottam Cappiehez és megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült. Hirtelen megragadta Will a karom és nekirepített a legközelebbi fának. Megint elkezdtem üvölteni.
-Mi a bajod? Higgadj le! Nem értem, hogy mit vagy úgy oda!
Akkor az egyik kezével megfogta a torkom és felemelt a földről. Megpróbáltam kiszabadulni de nem ment.
    Pár pillanat múlva csak azt vettem észre, hogy Cappie éppen Willt szorítja neki az egyik fának. Nagyon féltem. Ott kuporogtam a fa törzsénél és néztem, hogy hogyan próbálja Cappie megfékezni Will őrülten nagy haragját.
    Will lenyugodott. Cappie csak nagyon óvatosan merte elengedni, nehogy még egyszer nekünk rontson.
-Jól vagytok?-kérdeztem.
-Én igen-válaszolta Cappie.
-Én nem-szólalt meg Will és odaszaladt hozzám. Cappie természetesen a nyomában volt, nehogy megint beguruljon.
-És miért?-nem kérdeztem.
-Mert nagyon sajnálom amit tettem.-Ők is leültek mellém.-Te jól vagy?
Nem válaszoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy igen vagy nem.
-Hát... nem tudom-nyökögtem.
-Sejtettem. Nem is csoda. Amin most keresztül mentél... De megígérem, hogy többet nem fog előfordulni.
-Ne ígérgess semmit, mert megtartani nehéz!-mondta Cappie.
-Ez igaz. De miért mondtad el neki? Megkértelek rá, hogy ne.
-Mert úgy döntöttem, hogy ezúttal nem szeretném, ha még valaki meghalna azok közül akit megmentettünk. Viszont azt most közlöm, hogy ő volt az utolsó.
-Rendben.
-Ugyanis nem szeretném ha még egyszer megtámadnál valakit.
-És mi van akkor ha az a valaki te vagy? -kérdeztem Cappietől.
-Hát.. annak se örülnék.
   Azt valahogy sejtettem, hogy nem örülne neki. De vajon akkor mi van , ha Will megint elveszíti az eszét? És ha ennyire vagy még ennél is mérgesebb lesz? Azt nem figyeltem, hogy a fiúk miről beszélnek. De hirtelen újra repültem egyet. Vajon most min gurult be ennyire? Nem tudtam, de megadtam magam. Hagytam magam. Megint felemelt a torkomnál fogva és nekiszorított egy fának.
   Az utolsó emlékem az, hogy Cappie letépi a nyakamról Will kezét és megint leszorítja. Még mintha valamit mondtak volna, de azt én már nem hallottam. Elájultam.

7. fejezet

   Amikor visszaértünk villámként hasított belém, hogy még meg se néztem az új otthonomat. Egy modern épület. Kétemeletes ház, narancssárga, az alja szürkés. tele van hatalmas ablakokkal.Maga a ház is elég nagy. Körülötte nagyon sok fával.
    A többiek már bementek a lakásba én meg csak ott álltam és néztem az új otthonomat. Egyszer azt vettem észre hogy Laura ott áll mellettem.
-Nem jössz be?-kérdezte.
-De-motyogtam.

   Beléptünk az ajtón. A tér nagy részét a nappali borította. A fala fehér volt. Egy kis részen, viszont barna csíkokkal tarkították. Az egyik sarokban volt a tévé. Alatta egy kisebb polcszerűség. A polcon egy váza és tőle nagyjából fél méterre egy rakás mű fa volt látható. A tévével szemben állt a kanapé, előtte egy szőnyeggel és mellette egy fotelféleséggel meg egy lámpával. A kanapén fehér volt, két fekete párnával. A lábunk alatt fapadló húzódott.
   Elérkeztünk a konyhához. Ez is nagyon modern, mint a háznak a többi része. Fekete-fehér színű. Mellette egy étkezővel. A étkezőben állt két fa.
-De minek a konyha, ha nem használjuk?-kérdeztem.

-Lényegében csak a látszat miatt kell-mondta Laura.
-Aha.
-Mert, ha mondjuk jönne valaki, nem gondolná azt, hogy ezek nem normálisak, nincs konyhájuk.
-Ebben van valami.
   Most felmentünk a lépcsőn és Laura megmutatta a szobákat. Benyitott az elsőbe:
-Ez az én szobám.

   A szoba középtáján állt egy kétszemélyes ágy. Mellette egy-egy éjjeliszekrénnyel. Az éjjeliszekrény fölött lógott egy-egy kisebb lámpa. Vele szemben egy íróasztal. Fölötte lógott egy kép. Az asztal mellett állt egy szekrény. Velem szemben, pedig egy hatalmas ablaksor. A fal lila csíkos volt. A plafonon egy lámpa lógott. Kristályos mintája tükörként verte vissza a szobát. Velem szemben egy ablaksor állt.
-Ez gyönyörű-szóltam.
-Köszi-válaszolt.

  Kiléptünk az ajtón. Utána benyitottunk a vele szemben álló ajtón.
-Ez Philé- mondta.
  Itt is a szoba közepe felé rakták a kétszemélyes ágyat. Itt is úgyszintén a két oldalán egy-egy éjjeliszekrény. Fölötte három kép lógott. A képek fölött nagyjából négy lámpát fedeztem fel. Szemben állt a tévé egy szekrényen. Mellette bal oldalon egy íróasztal, a jobb oldalán egy szekrény.A plafon fehér, a falak barnás színűek voltak.Pont úgy, mint az előző szobában itt is egy ablaksor terpeszkedett velem szemben.

   Továbbmentünk. Laura benyitott egy harmadik szobába, ami az övé mellett állt.
-Ez itt Willé-mondta Lara.
    A szoba vége felé egy szintén kétszemélyes ágy állt. Fölötte hat kép lógott a falon. A plafon fehér, a falak drappos színt viseltek. Mellette egy éjjeliszekrénnyel, és az fölött két polccal. A szekrényen és az alsó polcon könyvek, a felsőn két szál virág és valami vázafélék tartózkodtak. Az ágy előtt egy barna szőnyeg terpeszkedett. A padló fapadló volt. Szemben egy tévé volt a falra rakva. Mellette az egyik oldalon egy szekrénnyel, a másikon íróasztallal. Velem szemben, a szoba túlsó végén, ablakok álltak.

   Kiléptünk a szobából és benyitottunk az ezzel szemben állóba.
-Ez a tied.
-Ez komoly?
-Igen.

-Ez gyönyörű-ámuldoztam.
   A plafon és a falak fehérek voltak. A plafonról egy villany lógott lefelé. A hátsó sarokban állt az ablak. Ellőtte egy sárga szék állt. Mögötte egy lámpával, tőle balra egy fa. A fától előrébb egy fotelféle volt. Az ablak mellett jobbra állt egy kétszemélyes ágy. Fölötte egy kép lógott. Ezen az egy helyen barna volt a fal. Tőle jobbra egy éjjeliszekrény állt.
    Mikor körülnéztem Laura már nem volt sehol. Ezért úgy döntöttem, hogy itt maradok és nem csinálok semmit.   

6. fejezet

Este...
Amikor felébredtem fogalmam se volt arról, hogy hol vagyok. Csak Laurát, Willt, Philt és aput láttam.
-Hol vagyok?-kérdeztem.
-Nálunk.-szólalt meg Laura.
-Hol nálatok?
-Hogy pontos legyek Victoriában.
-És hogy kerültem ide?
-Ide hoztunk.
-Miért? Mi történt?
-Will megharapott.-nevetett Phil.
-Aha. És most mi van?
-Látszik hogy nem fogtad fel.-szólt apu.
-Mit kellett volna felfognom?
-Azt, hogy már te is vámpír vagy.
-Ez komoly?
-Igen.-mondták kórusban.Majd Phil hozzátette:
-Na látjátok? Probléma megoldva. Nem is kellett hozzá sok idő.
-Hogy?-kérdeztem.
-Arra gondolok, hogy megvan a nyaklánc őrzője. Most már meg lehet semmisíteni.
-Hogyan?
-Csak törd el.
-De az eltöréséhez minek kellek én?
-Mert csak te törheted el.-és odanyújtotta felém a nyakláncot.Megfogtam és eltörtem.
-Így jó?-kérdeztem.
-Nekünk igen. Csak a rosszaknak nem.
-Most pedig -szólt Laura- van még egy dolgunk.
-Mi?-érdeklődtem.
-Az, hogy mindent elmondjunk.Akkor kezdjük az elején. Mi vámpírok vagyunk. Phil a legidősebb, és miután megharapta Willt ő lett a második. Ősszel meg engem harapott meg.Eddig világos?
-Igen.
-Utána ma délután téged, pedig Will harapott meg. És...
-Mi és?
-Van itt még valami. Apád is az.
-Mióta?
-Nagyjából egy éve.
-Aha.
-Akkor most jönnek az általános tudnivalók. Csak állatok véréből ihatsz. Ha megharapsz egy embert nagyon nyomós oknak kell lennie ahhoz, hogy megúszd. Igaz nem fognak meghalni, de ha lehet kerüld el, mert lehet, hogy más életet választanának. Mi van még? Ja, igen. Hatalmas erőd van. Úgyhogy vigyázz. Nagyon gyorsan tudsz futni, de csak akkor fuss ha azt az emberek nem látják. Halhatatlan vagy. Ha akarsz alszol, de ha nem akarsz akkor nem. Nem szoktunk elfáradni.Ennyi lenne.
-Oké. De múltkor volt valami a nappal is. Nem?
-Az csak vicc volt.
-Rendben. Most mi lesz?
-Én megyek vadászni.-mondta Will-Más nem jön?
-De én.-mondta Laura.
-Én is.-mondta Phil.
-Meg én is.-szólt apu is.
-Te nem jössz? Jót tenne.-szólt Will.
-De megyek.
Elindultunk. Befutottunk a közeli erdőbe és vadásztunk. Találtunk pár szarvast és azokból lakmároztunk.

5. fejezet

-Én úgy gondolom, hogy ő az.-Mondta Will.
-Csak egy dolog nem stimmel.-Szólt Laura.-Nem vámpír.
-Azon segíthetünk.-Vetette közbe Phil.
-Nekem van egy olyan megérzésem, hogy nem menne bele.
-Szerintem sem.
-Mibe?-Kíváncsiskodtam.
-Hogy vámpír legyen belőled.-Súgta Will.
-Vagy úgy. Én sem hinném, hogy bele mennék. Egyenlőre.
-De ha tényleg ő az akkor muszáj lesz.-Erősködött Phil.-Nincs más megoldás. Vagy valamelyikőtök tud jobbat?
Mindenki hallgatott. Végül én szólaltam meg:
-Szerintem nem.
-Na ugye?
-Akkor mi legyen?-Kérdezte Laura.
-Nem tudom. Senkinek nincs semmi ötlete. Tehát… semmi.
Megint csak csend volt.
    Tanítás után Will vitt haza, mert lerobbant a kocsim. Nem is csodálkoztam, hiszen már nagyon régi volt. Sajnos még a szerelő sem tudta megjavítani. Így a roncstelepen kötött ki.
    Éppen szálltam ki a kocsiból amikor Will megkérdezte:
-Van programod a hétvégére?
-Nincs. Miért?
-Arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk moziba.
-Most randira hívsz?
-Azt hiszem igen.
-Rendben.
-Akkor érted majd érted jövök. jó?
-Jó. Lehet egy kérdésem?
-Persze.
-Ezt múltkor elfelejtettem megkérdezni múltkor Laurától. Hogyan tudtok inni az állatok véréből?
-Odafutunk, rájuk ugrunk és iszunk.
-Ezt majd megnézhetem?
-Ha nagyon szeretnéd.
-Mikor?
-Akár most azonnal, ha nincs más dolgod.
   Bementünk az erdőbe. Pont egy szarvas volt előttünk. Will elkezdett a szarvas felé futni, de félúton megállt és visszaszaladt. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a nyakamban és összeestem. Nem tudtam, hogy mi történt, nem láttam sennit, ugyanis nem tudtam kinyitni a szemem.

4. fejezet

  Ebédnél...

   Laura bemutatott Willnek és Philnek. Ezután beszélni akartam Will-lel. Szerencsére igent mondott.
-Mit szeretnél?-kérdezte.
-Hát... mondjuk kezdhetnéd azzal, hogy mit kerestél e szobámban.
-Rendben. Ez furcsán fog hangzani számodra, de régen elrejtettem valamit abban a szobában.
Azt hittem, hogy helyben elájulok. Komolyan beszél?
-Na ne!
-De igen. Mivel az régebben egy lepusztult ház volt úgy gondoltam, hogy oda senki se fog bemenni, nemhogy beköltözni. DE amikor megláttam, hogy az apád a házat felújítja már nem volt elég időm bemenni érte. Átnéztem mindent de sehol sem találtam. Pár hónapja arra gondoltam, hogy megint átnézem a házat és környékét.De semmi. Egyszerűen eltűnt.
-És mi volt az a valami.
-Egy nyaklánc.
-És miért rejtetted el?
-Mert bizonyos vámpíroknak nagyon sokat jelent. És ha megtalálják hát... nem lenne szép vége.
-Aha. És hogy nézett ki?
-Nézzük csak. Egy gyémánt volt rajta.
-Egy gyémánt?
-Igen.
-Akkor az tudom, hogy hol van.
-Komolyan?
-Persze.
-És megmondod?
-Igen. Jelenleg a bőröndömben. jó pár éve küldte apám, azt mondta, hogy abban a szobában találta amelyik jelenleg az enyém. De azt ő se tudta, hogy hogyan került oda.
-Ha ott van akkor nagyon jó helyen van.
-Miért van olyan jó helyen?
-Mert ott soha sem fogják megtalálni.
-Hogyhogy?
-Nem szokások kutakodni.
-Értem. Várj! Csak nekik nem szokásuk kutakodni?
-Lényegében olyan nagyon senkinek sem.
-Akkor hogyhogy összevissza voltak a cuccaim?
-Hát tudod.. mivel át kellene adnom a nyakláncot egy őrzőnek, akiről csak annyit lehet tudni, hogy a monogramja B.S. nagyon sok helyet kell megnéznem még. Várjunk csak! A te monogramod is B. S. , igaz?
-Igen.
-Te vagy az őrzője.-Most a többiekhez fordult.-Srácok megtaláltam az őrzőt.
-Tényleg? Hol van, ki az?-kérdezték egyszerre.
-Itt áll előttetek.
-Ez komoly?

Díj

1. Köszönd meg a Díjat, akitől kaptad!
2. Tedd ki a képet!
3. Nevezd meg az öt legkedveltebb blogodat!
4. Add tovább két embernek / aki szerinted legjobban megérdemli/ értesítsd róla őket!

1. Nagyon köszönöm Csilinek!

2. Jobbra.

3.
Csili: Középpont
(http://www.kozeppont.blogspot.com)

Szatti: Holdtol Hajnalig
(http://www.holdtolhajnalig.blogspot.com)

Galemich: Fallen Angel
(http://www.lonelyangelsland.blogspot.com)

Nicky: Night Light
(http://www.twilightniky.blogspot.com)

Ivi: Fekete Angyal
(http://www.feketeangyalsaga.blogspot.com)

4. Nekik adnám tovább:

Szatti: Árnyak Ébredése
(http://arnyakebredese.blogspot.com)

Csili: Vértől Vérig
(http://www.vertolverig.blogspot.com)

3. fejezet

-Tehát... igen, a barátaim vámpírok és én is az vagyok szeptember óta. Na? Szerintem most sikítanod kéne. Vagy tévedek?
-Nem tévedsz. Tényleg sikítanom kellene. De csak kellene. Viszont én nem sikítok.
-Nem. Ebben igazat adok. De nem félsz tőlem?
-Különös, de nem. Nem is félek, sőt elrohanni sem akarok. Inkább örülök, hogy elmondtad.
-Tényleg?
-Hát persze.
-Csak egy kérdés. Hogyan jöttél rá?
-Volt egy furcsa álmom éjszaka.Most én is kérdezhetek valamit?
-Persze, amit csak akarsz.
-Té-té-tényleg vé-vé-vérrel tá-tá-táplálkoztok?
-Igen, de nyugi mi csak állatokéval.
-Huh.. most megkönnyebbültem. Viszont van itt még valami.
-Mi?
-Hát tényleg nagyon gyorsak és erősek vagytok?
-Igen, sőt még a bőrünk is jéghideg.
-Akkor, ha jól értem azért jéghideg a bőrötök, mert hófehér?
-Hát... ilyen szempontból még nem gondoltam rá, de nagy valószínűséggel igen, ezért. Ja, és van még valami örökké élünk.
-Komolyan?-Bólintott.- Tehát nem haltok meg. Soha?
-Soha.
-Rendben és mi van a nappal?
-Attól csillog a bőrünk.
-Tehát foglaljuk össze: vámpírok vagytok, nagyon gyorsak, nagyon erősek, a bőrötök hófehér és jéghideg, a napon meg csillog és örökké éltek. Kihagytam valamit?
-Igen, de csak azt amit még nem mondtam.
-Mégpedig?
-Soha sem alszunk.
-Van még valami amit tudnom kell?
-Szerintem nincs.
-Még valami. Ki járt a szobámban éjszakánként?
-Will Palmer.
-És hogy jutott be?
-Ezt majd tőle kérdezd.
-Ezt hogy érted?
-Bemutatlak nekik és szépen megmondunk nekik mindent.
-Oké.-Értettem egyet.
Eközben megérkeztünk a suliba. Gyorsan berohantunk órára. Még éppen időben ugyanis pont utánunk egy perccel érkezett a tanár is. Laurának épp annyi ideje volt, hogy a fülembe súgja.
-Majd ebédnél bemutatlak nekik.
-Oké.-Válaszoltam.
Elkezdődött az óra.

2. fejezet

    Másnap reggel megdöbbenve vettem észre, hogy a szobámban jó pár dolog nincs a helyén. Ez nagyon érdekes.
    Mikor beértem a suliba egyből Lusy Nelsonba botlottam. Együtt mentünk be órára.
    Egész nap nem találkoztam Lauraval. Eltűnt a két barátjával együtt. Arra gondoltam talán lógnak.

  Egy hónappal később...

    Még mindig nem lehetett megtalálni Laurat, Philt és Willt. Nem értem, hogy miért mennek el ilyen hosszú időre. Talán elrabolták őket. De ez lehetetlen. Laura meg tudja védeni magát. Vagy talán hármójuk közül ketten elrabolták a harmadikat. Nem tudom. És megint egy csomó fejfájás.
     Suli után hazamentem. Megint megírtam a leckémet és tanultam. Ez ment minden egyes nap. Már csak két hónap és vége a sulinak. Ennyit kell már csak kibírni.
     Este mielőtt elmentem aludni Laurára gondoltam. De aztán elaludtam. Ez a sok gondolkodás kikészíti az embert. Álmomban Laurát láttam és a barátait. Az egyik lefogta a másik, pedig beleharapott a nyakába. És ekkor észrevettek engem is. Csak most a másik volt az aki harapott. Erre felébredtem. s magamban motyogtam:
-Nem ez kizárt. Nem lehetnek... vámpírok. Szerintem én megbolondultam.-Ránéztem az órára és észrevettem, hogy már elmúlt fél hét is. Ez a vacak nem ébresztett fel.
     Felöltöztem, mindent bepakoltam a táskámba és rohantam le a lépcsőn. Gyorsan nekiálltam reggelizni és csak akkor vettem észre egy cetlit a hűtő ajtaján. A következő felirat állt rajta:
-Kicsim el kellett mennem dolgozni. Majd este találkozunk. Szia. Szeretlek.
      A cetlit visszaraktam a hűtő ajtajára és teljes gőzzel rohantam ki a házból. Gyorsan bezártam az ajtót. Rohantam a kocsim felé. Nem fogjátok kitalálni hogy ki állt ott. Hát persze, hogy Laura.
-Szia! Hogy vagy?-kérdeztem.
-Szia! Én jól, és te?
-Én is.
-Mond csak megengednéd, hogy elvigyelek.
-Ha nagyon szeretnéd akkor igen.
-Jó akkor szállj be.
Beszálltam. Ő is beszállt és elindultunk.Nagyon meg akartam kérdezni, hogy igaz-e az a feltevésem, hogy a barátai vámpírok. Valahogy kicsúszott a számon:
-Laura, a barátaid vámpírok?
-Úgy tűnik nincs értelme tovább titkolózni.
-Hogyan?-kérdeztem.
-Rendben. Megígéred, hogy amit most elmondok neked nem mondod el senkinek?-Bólogattam.-Oké. Tehát hol kezdjem?
-Az elején.

1. fejezet

   1993-ban születtem Atlantában. Ott éltem 2010-ig anyámmal Noahval és a nővéremmel Lilian-nal. Anyámnak étterme van. A nővérem jelenleg 18 éves és állandóan baj van vele. Otthon is és az iskolában is. Folyton ellóg az órákról. Nagyon rosszul tanul és ezért valószínűleg meg fogják buktatni.
   Apám már kiskoromban elment Victoriába. Most orvos. Őt Lawrence Star-nak hívják.
   Tehát azon a szép délelőttön úgy döntöttem, hogy szeretnék elköltözni apához. Anyámnak nem nagyon tetszett az ötlet, de Lilian-nak nagyon. Végül megbeszéltük és megszületett a döntés. A hétvégén indulok Victoriába. Vagyis két nap múlva.

   Két nappal később...

    Szombaton reggel hét órakor indult a repülő Vancouver-be. Apám a reptéren várt rám.
    Mikor megérkeztünk apu segített felvinni a szobámba a cuccaimat. Ugyanis a ház egy földszintből és egy emeletből állt. Felmentem az emeletre és kipakoltam.

   Hétfőn...

    Amikor beléptem a suli ajtaján észrevettem a legjobb barátnőmet Laura Jones-t. Legutóbb Atlantában láttam, de annak volt már három éve.
    Ezalatt az idő alatt megváltozott. Ezt leginkább akkor vettem észre amikor beszélgetni kezdtünk. Most hófehér volt a bőre, a szeme pedig sárga volt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért sárga a szeme azt mondta, hogy kontaklencsét hord. Pedig neki soha sem kellett. A bőrére meg azt mondta, hogy biztos nem napozott eleget. Ezt sem hittem el.   
    Ebédnél engem odahívott az asztalukhoz két lány és két fiú. A lányokat Lusy Nelsonnak és Megan Logan-nek,  a fiúkat Charles Goldsman-nek és Tyler Logan-nek hívták. Megan és Tyler testvérek. Megan Charlesszal, Lusy Tylerrel járt.
    Laura egy külön asztalnál ült a barétjával Phil Hogennel és egy ismerősével Will Palmerrel. Érdekes módon nekik is hófehér volt a bőrük és sárga a szemük. A legérdekesebb az volt, hogy egyikük sem evett semmit. Se reggel, se délben.
     Valamiért ekkor kezdett el érdekelni, hogy miért néznek ki ennyire egyformának. Vajon mi történt a barátnőmmel ez alatt a három év alatt? Nem tudtam rájönni. Annyit törtem a fejem, hogy lassan megfájdult.

   Este...

      Apu pizzát rendelt vacsorára. Vacsora közben a napomról kérdezett.
-Milyen volt az első nap?
-Hát... olyan átlagos. És neked? -Nem akartam megemlíteni a furcsaságokat amiket észrevettem.
-Olyan mint eddig. Mindig hozták a Betegeket akiket meg kellett vizsgálnom.-Válaszolta.
-Aha.
Befejeztük az evést és én felmentem a fürdőszobába. Mikor végeztem gyorsan megírtam a leckémet és  tanultan egy kicsit. Utána lementem apuhoz és jó éjszakát kívántam. Aztán elmentem aludni.

Előszó

   Brooklyn Star vagyok. Egy 17 éves, "átlagos" lány. Van egy barátnőm Laura Jones. Mivel ő egy vámpír még most is él. Ahogy most már én is...
   Tehát az egész egy szép, tavaszi délelőtt kezdődött...