-Hova tartunk?-kérdeztem pár órás hallgatás után.
-Egy ismerőshöz.
Azt az ismerőst én is ismerem? Nem lenne egyszerűbb a nevét mondani?
Kérdőn néztem rá.
-Talán ismered, de nem biztos. Találkoztál vele egy éve az iskolában.
Összezavarodtam. Egy éve? Az meg hogy? Mi volt egy éve? És egyáltalán milyen évet írunk?
-Hogy érted, hogy egy éve?-Féltem a választól, de muszáj volt megtudnom.
-Akkor tűntél el-a végét már szinte alig hallottam.
Eltűntem? Én? Csak egy hete, hogy Lilianék elraboltak. Legalább is elméletben... Vagy csak én nem vettem észre az idő múlását?
-Hol? Mikor? És hogyan tűntem el? Mi történt? És hogy kerültem egy olyan helyre, amivel már álmodtam? Meg olyan emberek közé? Már ha természetesen emberek, ugyanis az álmomban vámpírok voltak. És hogy találtál meg, mert az nem hiszem el, hogy eltévedtél, mivel az előbb mondtad "Egy ismerőshöz.". Ezért tudnod kell, hogy pontosan hol vagyunk.-Mondtam el egy szuszra. Remélhetőleg választ is fogok rá kapni.
Lassított mikor egy sziklatömbhöz értünk. Felültetett az egyik peremére, utána meg felmászott és leült mellém.
-Kérlek mond el-kértem.-Őszintén.
Pár percig hallgatott.
-Hát... hol is kezdjem?-töprengett.
-Szerintem az elején, például onnan, amikor elraboltak.
Lehajtotta a fejét, és belekezdett a történetbe:
-Amikor az anyukád felhívott, hogy Lilian eltűnt, elindultál Atlantába. Útközben oldalról beléd ment Lilian és elrabolt két társával. Még aznap jött a hír a suliba, hogy nem találnak sehol. Akkor a rendőrség három hónapig kutatott utánad. Te ez idő alatt Lilian rejtekhelyén tartózkodtál.
-Honnan tudod?-tettem fel a kérdést. Talán a homlokomra van írva, hogy ennyit tud? Nem válaszolt azonnal.-Követtél, igaz?
-Így is fogalmazhatunk. Én kiszabadítottalak volna előbb is, mint amennyit ott töltöttél, csak valaki folyton bent volt.
-Miért? Mennyit voltam bent?
-Nagyjából négy hónapot.
Az meg hogy a francba? Én csak egy hétre emlékszek. És akkor két ismeretlen bejött és elvittek valahova.
-De ha már ennyit tudsz, akkor elárulod, hogy ki hozott el és hova vitt?-kérdeztem bizonytalanul. Az én tippem az volt, hogy Will és Phil, de inkább biztosra mennék.
-Ahonnan jössz onnan az a két fickó.-Sejtettem.-Elvittek magukhoz és ott tartottak vagy nyolc hónapig.
Nyolc hónap? És én erre miért nem emlékszek? Értetlen arcom láttán belekezdett:
-Valami nagyon erős, saját fejlesztésű altatót kaptál tőlük. És most hogy felébredtél elmenekültél. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, akkor jobb is.
-És hogy találtál rám?
-Ebben a pár napban követtelek. Megállítani meg nem akartalak. Gondoltam, majd valamelyik este, amikor mélyen alszol elviszlek egy biztonságosabb helyre-vallotta be.
-Köszönöm-suttogtam.
Csendben ültünk tovább. Hátha van még valami.
Közelebb jött és óvatosan átölelt a vállamnál.
-Ne köszönj semmit-suttogta a hajamba.
-És mi lett Lilian-nel?-kérdeztem hosszú hallgatás után.
-Ahogy mi tudjuk, meghalt-annyira halkan mondta, hogy nem is biztos, hogy jól hallottam.
-És most merre megyünk?-kérdeztem pár pillanat múlva.
-Még beljebb az az erőbe.
-Miért?-Úgy tűnik még nem vagyunk eléggé bent? Én már az első tíz kilométernél eltévedtem.
-Mert arrafelé van egy rejtekhely.
-Most mehetek a saját lábamon?
-Ha szeretnél mehetsz. De ha elfáradsz szólsz, igaz?
Persze, csak az hiányzik. És akkor megint vinni fog, igaz? Abból meg nem kérek.
-Aha-hazudtam.-Milyen messze van?
-Nagyjából három mérföld.
Megpróbáltam finoman kimászni az öleléséből, majd leugrottam. Csendben sétáltunk egymás mellett.
És most mi lesz? Ha odaérünk lesznek ott mások is? Vagy csak az az "ismerős". Esetleg csak mi ketten? Az utolsóba inkább nem gondolok bele.
-És még ki lesz ott?-csúszott ki a számon.
-Csak az ismerős, de ő is csak vasárnaponként szokott átjönni, pedig nem lakik messze. Körülbelül tíz kilométerre kelet felé.
Az nincs messze? Számomra egy örökkévalóság lenne odáig elmenni. De lehet, hogy tévedek.
De nekem nincs semmi kedvem kettesben lakni egy olyan emberrel, akivel egy éve találkoztam és ez idő alatt végig követett. Pedig most sajnos ez lesz.
-Tudom, hogy mire gondolsz-jelentette be a két órás hallgatás után.
Vajon tényleg tudja, vagy csak kíváncsi arra, hogy min jár az eszem? Ha szerencsém van akkor a második.
-Mire?-érdeklődtem.
-Hogy biztos, hogy nincsenek ott mások is-mondta magabiztosan.
A lényege végül is ez volt. De biztos, hogy nem tudja a pontos gondolataimat.
-Lényegében igen-válaszoltam óvatosan.
-Teljesen biztos, hacsak az ismerős nem költözött ide-remek. Kellett nekem kérdezni az elején.
-És ki ez az "ismerős"?-Még jobb. Hogy nem tudom csak egyszer befogni.
-Mielőtt meggondolnád magad és elfutnál el kell mondanom, hogy nagyon megváltozott. Amit két-három mondatot beszéltél vele ne abból ítélj. Oké?
-Oké-mondtam.
-Porsha Smith az.
Na ne! Én tényleg most fogok elfutni. Meg is álltam, amint meghallottam a nevét.
-Megígérted-fordult vissza Jake.
Ebben igaza van. De lehet, hogy jobb lett volna már akkor elfutni, amikor reggel találkoztunk. Csakhogy akkor alig álltam a lábamon, tehát a futás felejtős volt.
Jake megállt előttem, még jó, hogy nem döntött fel.
-Jössz a saját lábadon vagy vigyelek?-kérdezte sötéten.
Egyikhez sem volt kedvem. Így is, úgy is én húzom a rövidebbet.
-Mindegy-sóhajtottam.-Így is, úgy is én járok rosszul. Ellenkezni meg nem érdemes.
-Jó meglátás-nevetett. Mivel nem mozdultam még öt perc múlva sem, felemelt és vitt.
-Milyen messze vagyunk?-kérdeztem álmosan.
-Még másfél kilométer-válaszolt halkan.
Nem telt bele két perc, de én már aludtam.
