9. fejezet

  *Will szemszög*

-De akkor is joga volt megtudni-mondta Cappie. Ezen megint annyira begurultam, hogy őt nekilöktem az egyik fának, Brooklynt meg egy másiknak. Odasétáltam hozzá, megfogtam a torkát és felemeltem a földről. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Még soha nem csináltam ilyet vagy ehhez hasonlót.
   Most hagyta magát. Nem érdekelte, hogy mi lesz vele. Cappie letépte a nyakáról a kezemet és leszorította. Lenyugodtam.
-Sajnálom Brooklyn-motyogtam.
-Most már nem tehetsz semmit. Ami megtörtént, az megtörtént. A múlton nem tudsz változtatni. Én megmondtam, hogy ne ígérgess semmit, de hallgattál rám? Nem. Na, akkor ezt most hagyjuk. Elengedhetlek, vagy inkább még mérlegeled a helyzetet?
-Elengedhetsz-suttogtam. Elengedett. Odasétáltam Brooklynhoz., felemeltem és betettem a kocsiba.
-Cappie, indulunk haza.

  Otthon....

Kiszedtem Brooklynt a kocsiból. Bevittem a házba és lefektettem a nappalinak a kanapéjára. Kimentem a konyhába és leültem az asztalhoz.
-Mikor hagyod abba a magad szidását? Nem te tehetsz róla.-Nem is vettem észre, hogy ő is bejött a konyhába.
-Nem hiszem, hogy ebbe igazad lenne. Én voltam az, aki nekirontott, nem te.
-De igen, én tehetek róla. Ha nem akartam volna elmondani neki, akkor most nem feküdne eszméletlenül.
-De nekem meg nem kellett volna kikelnem magamból.
-Viszont ebben igazad van.
-Ha te mondod. De ha most miattam fog meghalni akkor arról én tehetek.
-Hagyd már abba!
-Mit?
-Ne szidd magad! Az nem tesz jót neked. Ráadásul szerintem egy újabb dühbe gurulást nem bírna ki sem a ház, se Brooklyn, én meg hát... 50-50% rá az esély.
-Ez igaz-most végre megnyugodtam.
-Látom sikerült megnyugodnod. De akkor sem értem, hogy hogyan sikerült ennyire felhúznod magad-rám nézett és hozzátette.-De talán hagyjuk is a témát.
-Köszönöm.

  *Brooklyn szemszög*

   1 nap múlva...

Kinyitottam a szemem.
-Hol vagyok?-motyogtam.
Először nem láttam senkit. Aztán észrevettem, hogy ott ül Will és Cappie is.
-Hol vagyok?-kérdeztem újra.
-Nálunk. De ha pontosabb leírást szeretnél kapni: ugyanúgy néz ki, mint Phil és Laura háza, mert ők leutánozták a mi házunkat.
-Aha.
Akkor Will odajött és leült a földre. Egy ideig nem szólalt meg de aztán belekezdett a mondandójába:
-Én nagyon sajnálom. Nem gondolkodtam, csak...
-Ne magyarázkodj-suttogtam.
Kérdőn nézett rám:
-Ezt hogy érted? Tegnap este majdnem megöltelek. Ha nincs ott Cappie akkor ma már nem lennél itt.
-De ott volt-mondtam.-Jól vagytok?
-Én igen-válaszolt először Cappie.
-Én nekem csak a lelkiismeretemmel van baj-suttogta Will.
-De ne legyen. Nem haltam meg, élek. És köszi Cappie.
-Szívesen.
-És te jól vagy?-kérdezte Will nagyon halkan.
-Igen. Legalább is azt hiszem. Mivel még nem mozdultam meg nem tudom.De azt mondtad, hogy tegnap este? Akkor mióta nem vagyok magamnál?
-Egy napja-válaszolták kórusban.
-És miről maradtam le?
-Csak Will búskomorságáról.
-Aha. És jobban van a lelkiismereted?
-Nem hinném.
Ez most komoly? Élek és ez a lényeg. Nem haltam meg.
-Éhes vagyok-mondtam.
-Vagy inkább szomjas-szólalt meg Cappie.
-Vagy az.
-Akkor menjünk vadászni?-kérdezte Cappie.
-Ha ez az egyetlen mód akkor igen, menjünk.
-De fel tudsz kelni?
-Szerintem fel-és hogy ezt bebizonyítsam felkeltem. És sikerült.-Azt hiszem megerősíthetem: igen, fel.
-Rendben. Akkor indulhatunk.
És tényleg úgy nézett ki a ház mint a másik. Rögtön mellette ott volt az erdő is.

   Egy óra múlva...
   
-Ez jó volt-mondtam.
-Szerintem is-mondta Will.
-Egyet értek-kiáltott oda Cappie is, mert ő még egy utolsó vadból falatozott a hegy tetején.
-Nagyon sajnálom a tegnapit...-kezdte, de közbevágtam.
-Tudom, de nézd még itt vagyok, nem haltam meg-most már elegem van, nem kell bocsánatot kérnie azért, amiért nem kell megbocsájtani. Megtámadt, na és akkor mi van? Semmi. Felhúzta magát? Igen. de nem baj. Mással is előfordul.
-De akkor is...
-Nincs de akkor is. Nézd, ez mással is előfordul. És nem baj.
-Én hazamegyek-kiáltott oda Cappie.
-Oké.
-Hol is tartottunk? Ja, igen. Ne kérj bocsánatot azért, amiért nem kell.
-De ezért kell.
-Nem, nem kell. Élek?
-Igen.
-Meghaltam?
-Nem.
-Akkor mi a probléma?
-Az, hogy én nem szoktam ilyen lenni.
-Egyszer mindent ki kell próbálni.
-Nagyon vicces. Ha nem fogtad volna föl: majdnem meghaltál. Ráadásul az én hibámból.
-Nem a te hibád volt.-Lényegében az enyém volt, mert ha nem szállok ki a kocsiból vagy beszállok amikor azt mondta, akkor nem lenne ilyen gond.
-Ezt nem tudhatod.
-Hogy?-nem értem, hogy ezt mire mondja.
-Lehet, hogy akkor is megtámadlak ha nem szállsz ki vagy nem szállsz vissza.
Elképedtem. Honnan tudja, hogy mire gondoltam?
-Onnan, hogy félhangosan mondtad.
-Tényleg? Észre se vettem.
-Pedig így volt. Tegyük fel, hogy nem szállsz ki vagy visszaszállsz. Cappie akkor is elmond mindent, tehát akkor meg az miatt jövök haragba. Végül is így is, úgy is megtámadlak titeket.
-De ezt nem tudhatod biztosan-lassan ő fog felhúzni engem.
-De igen, ebben most biztos vagyok-láttam rajta, hogy komolyan gondol minden egyes szót.
-Akkor megbocsájtasz?
-Úgy gondolod, hogy ezért meg kell?
-Igen.
-Persze, hogy megbocsájtok.
-Köszönöm.
Még mindig nem értem, hogy miért kellene megbocsájtani neki. Nem tehet róla. De ha ennyire szeretné hallani akkor megmondom neki. Megmondtam.Ahogy elnézetem, kezdte magát egyre jobban érezni.

8. fejezet

   Amikor felébredtem, azt vettem észre, hogy egy kocsi hátsó ülésén fekszek. Elöl két férfi ült. Az egyiket felismertem. Will volt az. A másikat még soha életemben nem láttam.
   Vajon mi történt? Nem értem, hogy mit keresek itt. Talán meg kéne kérdeznem tőlük, hogy ki az az ember és én mit keresek itt. De nem szóltam. Csak feküdtem. Pár pillanat múlva megszólalt az idegen:
-Will, felébredt- suttogta.
-Rendben. Mindjárt megérkezünk.
-Hol vagyok?-kérdeztem.
-Majd meglátod-válaszolt az ismeretlen.
-Ki ez?
-Cappie vagyok-mondta-te pedig Brooklyn. Igaz?
-Igen, de...-kezdtem.
-Honnan tudom?
-Igen.
-Szerinted?
-Will mondta el?
-Igen.
-Megérkeztünk-szólt közbe Will. Majd leállította a motort.
-Hova? Valaki elmondaná nekem is, hogy mi folyik itt? Szeretném én is megtudni.

Senki se válaszolt. A környéken nem láttam semmit. Csak egy erdőt és körülöttünk egy nagy feketeséget.
-Elmondhatjuk neki?
-Nem hiszem, hogy jó ötlet.
-De el kéne mondani.
-Nem kellene.
-Will, ha te nem mondod el akkor megteszem én.
-Te is vámpír vagy?-kérdeztem.
-Igen. És csak úgy mellesleg...
-Ne mond el neki! Hallod Cappie?
-De elmondom.
-Miből gondolod, hogy azt fogja mondani amire te gondolsz?
-Abból, hogy elég régóta ismerem.
-Ez nem igaz. Még csak száz éve ismersz.
-Csak?-kérdeztem.
-Igen csak.
-De az milyen hosszú idő?
-Nem is olyan sok. Majd meglátod, hogy repül az idő.
-És mi van mellesleg?
-Semmi. És téma lezárva-válaszolta Will idegesen.
-Az van mellesleg...
-Nem mondod el!
-De igen. Joga van tudni.
Na ebből már elegem van. Ezek ketten itt vitatkoznak, hogy elmondják-e nekem, vagy sem. Én meg azt se tudom, hogy hol vagyunk, mi a tervük. És akkor egy hirtelen gondolatot követve kinyitottam a kocsi ajtaját és kiszálltam.
-Kérlek, szállj vissza-kérlelt Will.
-Nem, amíg nem mondjátok el, hogy mi folyik itt.
Will kiszállt a kocsiból, és megpróbált visszarángatni a kocsiba.
-Hagyjál, Will! Nem akarok beszállni! Engedj el!
Erre már Cappie is kiszállt. Odajött és lefogta Willt. Én vagy három métert ugrottam hátra.
-Hé, higgadj le-parancsolta Willnek.-Én megmondtam, hogy ez lesz, de te nem hallgattál rám. Szokásod szerint.
-Miért mit mondtál neki?-kérdeztem, miközben két méterrel előrébb mentem.
-Csak azt amit mindig.
-És az mi?
-Hát... legtöbbször az szokott lenni, ha megpróbálunk megmenteni valakit, akkor mindig megtiltja, hogy egy szót is mondjak a tervéről. Ilyenkor mindig megállunk egy kicsit útközben vadászni ennél az erdőnél. Ezek a vámpírok akiket megmentünk mindegyik kiszáll és követeli a magyarázatot. Én mindig el akarom mondani, de Will mindig közbevág.
-Cappie, eleget mondtál. Hallgass el!
-Nem Will, ezúttal máshogy lesz.
-Szóval... ilyenkor Will rájuk parancsol, hogy szálljanak vissza, mint rád az előbb. Eddig még mindenki visszaszállt, hisz olyan mérgesen szokott rájuk parancsolni. Ennyire mint most még soha nem volt mérges. De te még erre se szálltál be. Ezért még dühösebb lett. Ha most elengedném biztos, hogy egyből neked vagy nekem rontana.
Erre a megjegyzésre elkezdtem hátrálni, Cappie meg rajtam röhögni.
-Azért ennyire nem kell félni. Erősebb vagyok nála.
-Álmodban-szólalt meg Will is.
-És Cappie, most hol vagyunk?-kérdeztem az előbbitől még mindig sokkos állapotban.
-Jelenleg az Olimpiai Nemzeti Parktól nem messze.
-Köszönöm. Legalább már azt tudom, hogy hol vagyok.És lenne itt még valami.
-Még pedig?
-Mi van azzal megmentős résszel? Meg azzal, hogy mindegyik? Hányat mentettetek meg és mitől?
-A haláltól mentettük meg őket és most téged.
Na, ne! Ez valami vicc lehet. Talán teszteli a tűrőképességem? Mert ha igen, akkor a határt már rég elhagytuk. A haláltól. Mit jelent ez?
-Hogy érted, hogy a haláltól?-nyögtem ki nagy nehezen.
-Úgy, hogy Phil és Laura gonoszok. Teremtenek egy vámpírt és egy idő múlva megölik.
-De nekem azt mondták, hogy vannak rossz vámpírok, de ők nem azok.
-Igen, mindig ezt csinálják. Kitalálnak egy sztorit, hogy miért kellett, hogy vámpír legyen az illetőből. Most esetedben a medálos. És még mielőtt megkérdeznéd Will mondta el. De eddig sajnos egy idő után mindig megtalálták azokat akiket elhoztunk. Ugyanis amikor elhozzuk pár évig vigyázunk rájuk, azután elmennek. De sajnos eddig mindegyiket megtalálták és megölték.
-Várj egy kicsit! Azt mondtad, hogy ár év múlva. Igaz?
-Igen, azt. De ez miért lényeg?
-Azért, mert nekem azt mondták, hogy Laurából ősszel lett vámpír.
-Na tessék! Ez nem igaz. Phil és Laura háromszáz évesek.
-Na és, Will és te?
-Will és én Száz évesek vagyunk. Ja és Will, ne felejtsd el kivenni a kontaktlencsét a szemedből.
-És az minek kell?-kérdeztem.
-Azért kellett, hogy beilleszkedhessen a gonoszokhoz.
-Ezt nem értem-érdekes, hogy egyre több kérdésre kapom meg a választ, de mindig újabbak jönnek.
-Ez úgy van, hogy a gonosz vámpíroknak sárga a szeme, a jó vámpíroknak fekete.
-Aha.
És akkor hirtelen Will nekilökte Cappie-t egy fának és jött felém. Elkezdtem futni, de nem jutottam messzire. Elkapott és nekilökött egy fának. Nem tudtam mit tenni, sarokba szorított.
-Will, mi ütött beléd?
Egyre közelebb jött. Nem tudtam elfutni, Cappie meg eszméletlenül feküdt a földön. Csak egy lehetőség maradt: fel kéne ugrani az egyik fára. Felugrottam, de alig ugrottam át pár fán Will elkapott, már megint. De ezúttal magamra voltam utalva.
-Hagyjál!-üvöltöttem.-Eressz el!
De nem hallgatott rám. Lerántott a szilárd talajra. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. Sikerült. Odafutottam Cappiehez és megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült. Hirtelen megragadta Will a karom és nekirepített a legközelebbi fának. Megint elkezdtem üvölteni.
-Mi a bajod? Higgadj le! Nem értem, hogy mit vagy úgy oda!
Akkor az egyik kezével megfogta a torkom és felemelt a földről. Megpróbáltam kiszabadulni de nem ment.
    Pár pillanat múlva csak azt vettem észre, hogy Cappie éppen Willt szorítja neki az egyik fának. Nagyon féltem. Ott kuporogtam a fa törzsénél és néztem, hogy hogyan próbálja Cappie megfékezni Will őrülten nagy haragját.
    Will lenyugodott. Cappie csak nagyon óvatosan merte elengedni, nehogy még egyszer nekünk rontson.
-Jól vagytok?-kérdeztem.
-Én igen-válaszolta Cappie.
-Én nem-szólalt meg Will és odaszaladt hozzám. Cappie természetesen a nyomában volt, nehogy megint beguruljon.
-És miért?-nem kérdeztem.
-Mert nagyon sajnálom amit tettem.-Ők is leültek mellém.-Te jól vagy?
Nem válaszoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy igen vagy nem.
-Hát... nem tudom-nyökögtem.
-Sejtettem. Nem is csoda. Amin most keresztül mentél... De megígérem, hogy többet nem fog előfordulni.
-Ne ígérgess semmit, mert megtartani nehéz!-mondta Cappie.
-Ez igaz. De miért mondtad el neki? Megkértelek rá, hogy ne.
-Mert úgy döntöttem, hogy ezúttal nem szeretném, ha még valaki meghalna azok közül akit megmentettünk. Viszont azt most közlöm, hogy ő volt az utolsó.
-Rendben.
-Ugyanis nem szeretném ha még egyszer megtámadnál valakit.
-És mi van akkor ha az a valaki te vagy? -kérdeztem Cappietől.
-Hát.. annak se örülnék.
   Azt valahogy sejtettem, hogy nem örülne neki. De vajon akkor mi van , ha Will megint elveszíti az eszét? És ha ennyire vagy még ennél is mérgesebb lesz? Azt nem figyeltem, hogy a fiúk miről beszélnek. De hirtelen újra repültem egyet. Vajon most min gurult be ennyire? Nem tudtam, de megadtam magam. Hagytam magam. Megint felemelt a torkomnál fogva és nekiszorított egy fának.
   Az utolsó emlékem az, hogy Cappie letépi a nyakamról Will kezét és megint leszorítja. Még mintha valamit mondtak volna, de azt én már nem hallottam. Elájultam.

7. fejezet

   Amikor visszaértünk villámként hasított belém, hogy még meg se néztem az új otthonomat. Egy modern épület. Kétemeletes ház, narancssárga, az alja szürkés. tele van hatalmas ablakokkal.Maga a ház is elég nagy. Körülötte nagyon sok fával.
    A többiek már bementek a lakásba én meg csak ott álltam és néztem az új otthonomat. Egyszer azt vettem észre hogy Laura ott áll mellettem.
-Nem jössz be?-kérdezte.
-De-motyogtam.

   Beléptünk az ajtón. A tér nagy részét a nappali borította. A fala fehér volt. Egy kis részen, viszont barna csíkokkal tarkították. Az egyik sarokban volt a tévé. Alatta egy kisebb polcszerűség. A polcon egy váza és tőle nagyjából fél méterre egy rakás mű fa volt látható. A tévével szemben állt a kanapé, előtte egy szőnyeggel és mellette egy fotelféleséggel meg egy lámpával. A kanapén fehér volt, két fekete párnával. A lábunk alatt fapadló húzódott.
   Elérkeztünk a konyhához. Ez is nagyon modern, mint a háznak a többi része. Fekete-fehér színű. Mellette egy étkezővel. A étkezőben állt két fa.
-De minek a konyha, ha nem használjuk?-kérdeztem.

-Lényegében csak a látszat miatt kell-mondta Laura.
-Aha.
-Mert, ha mondjuk jönne valaki, nem gondolná azt, hogy ezek nem normálisak, nincs konyhájuk.
-Ebben van valami.
   Most felmentünk a lépcsőn és Laura megmutatta a szobákat. Benyitott az elsőbe:
-Ez az én szobám.

   A szoba középtáján állt egy kétszemélyes ágy. Mellette egy-egy éjjeliszekrénnyel. Az éjjeliszekrény fölött lógott egy-egy kisebb lámpa. Vele szemben egy íróasztal. Fölötte lógott egy kép. Az asztal mellett állt egy szekrény. Velem szemben, pedig egy hatalmas ablaksor. A fal lila csíkos volt. A plafonon egy lámpa lógott. Kristályos mintája tükörként verte vissza a szobát. Velem szemben egy ablaksor állt.
-Ez gyönyörű-szóltam.
-Köszi-válaszolt.

  Kiléptünk az ajtón. Utána benyitottunk a vele szemben álló ajtón.
-Ez Philé- mondta.
  Itt is a szoba közepe felé rakták a kétszemélyes ágyat. Itt is úgyszintén a két oldalán egy-egy éjjeliszekrény. Fölötte három kép lógott. A képek fölött nagyjából négy lámpát fedeztem fel. Szemben állt a tévé egy szekrényen. Mellette bal oldalon egy íróasztal, a jobb oldalán egy szekrény.A plafon fehér, a falak barnás színűek voltak.Pont úgy, mint az előző szobában itt is egy ablaksor terpeszkedett velem szemben.

   Továbbmentünk. Laura benyitott egy harmadik szobába, ami az övé mellett állt.
-Ez itt Willé-mondta Lara.
    A szoba vége felé egy szintén kétszemélyes ágy állt. Fölötte hat kép lógott a falon. A plafon fehér, a falak drappos színt viseltek. Mellette egy éjjeliszekrénnyel, és az fölött két polccal. A szekrényen és az alsó polcon könyvek, a felsőn két szál virág és valami vázafélék tartózkodtak. Az ágy előtt egy barna szőnyeg terpeszkedett. A padló fapadló volt. Szemben egy tévé volt a falra rakva. Mellette az egyik oldalon egy szekrénnyel, a másikon íróasztallal. Velem szemben, a szoba túlsó végén, ablakok álltak.

   Kiléptünk a szobából és benyitottunk az ezzel szemben állóba.
-Ez a tied.
-Ez komoly?
-Igen.

-Ez gyönyörű-ámuldoztam.
   A plafon és a falak fehérek voltak. A plafonról egy villany lógott lefelé. A hátsó sarokban állt az ablak. Ellőtte egy sárga szék állt. Mögötte egy lámpával, tőle balra egy fa. A fától előrébb egy fotelféle volt. Az ablak mellett jobbra állt egy kétszemélyes ágy. Fölötte egy kép lógott. Ezen az egy helyen barna volt a fal. Tőle jobbra egy éjjeliszekrény állt.
    Mikor körülnéztem Laura már nem volt sehol. Ezért úgy döntöttem, hogy itt maradok és nem csinálok semmit.