9. fejezet

  *Will szemszög*

-De akkor is joga volt megtudni-mondta Cappie. Ezen megint annyira begurultam, hogy őt nekilöktem az egyik fának, Brooklynt meg egy másiknak. Odasétáltam hozzá, megfogtam a torkát és felemeltem a földről. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Még soha nem csináltam ilyet vagy ehhez hasonlót.
   Most hagyta magát. Nem érdekelte, hogy mi lesz vele. Cappie letépte a nyakáról a kezemet és leszorította. Lenyugodtam.
-Sajnálom Brooklyn-motyogtam.
-Most már nem tehetsz semmit. Ami megtörtént, az megtörtént. A múlton nem tudsz változtatni. Én megmondtam, hogy ne ígérgess semmit, de hallgattál rám? Nem. Na, akkor ezt most hagyjuk. Elengedhetlek, vagy inkább még mérlegeled a helyzetet?
-Elengedhetsz-suttogtam. Elengedett. Odasétáltam Brooklynhoz., felemeltem és betettem a kocsiba.
-Cappie, indulunk haza.

  Otthon....

Kiszedtem Brooklynt a kocsiból. Bevittem a házba és lefektettem a nappalinak a kanapéjára. Kimentem a konyhába és leültem az asztalhoz.
-Mikor hagyod abba a magad szidását? Nem te tehetsz róla.-Nem is vettem észre, hogy ő is bejött a konyhába.
-Nem hiszem, hogy ebbe igazad lenne. Én voltam az, aki nekirontott, nem te.
-De igen, én tehetek róla. Ha nem akartam volna elmondani neki, akkor most nem feküdne eszméletlenül.
-De nekem meg nem kellett volna kikelnem magamból.
-Viszont ebben igazad van.
-Ha te mondod. De ha most miattam fog meghalni akkor arról én tehetek.
-Hagyd már abba!
-Mit?
-Ne szidd magad! Az nem tesz jót neked. Ráadásul szerintem egy újabb dühbe gurulást nem bírna ki sem a ház, se Brooklyn, én meg hát... 50-50% rá az esély.
-Ez igaz-most végre megnyugodtam.
-Látom sikerült megnyugodnod. De akkor sem értem, hogy hogyan sikerült ennyire felhúznod magad-rám nézett és hozzátette.-De talán hagyjuk is a témát.
-Köszönöm.

  *Brooklyn szemszög*

   1 nap múlva...

Kinyitottam a szemem.
-Hol vagyok?-motyogtam.
Először nem láttam senkit. Aztán észrevettem, hogy ott ül Will és Cappie is.
-Hol vagyok?-kérdeztem újra.
-Nálunk. De ha pontosabb leírást szeretnél kapni: ugyanúgy néz ki, mint Phil és Laura háza, mert ők leutánozták a mi házunkat.
-Aha.
Akkor Will odajött és leült a földre. Egy ideig nem szólalt meg de aztán belekezdett a mondandójába:
-Én nagyon sajnálom. Nem gondolkodtam, csak...
-Ne magyarázkodj-suttogtam.
Kérdőn nézett rám:
-Ezt hogy érted? Tegnap este majdnem megöltelek. Ha nincs ott Cappie akkor ma már nem lennél itt.
-De ott volt-mondtam.-Jól vagytok?
-Én igen-válaszolt először Cappie.
-Én nekem csak a lelkiismeretemmel van baj-suttogta Will.
-De ne legyen. Nem haltam meg, élek. És köszi Cappie.
-Szívesen.
-És te jól vagy?-kérdezte Will nagyon halkan.
-Igen. Legalább is azt hiszem. Mivel még nem mozdultam meg nem tudom.De azt mondtad, hogy tegnap este? Akkor mióta nem vagyok magamnál?
-Egy napja-válaszolták kórusban.
-És miről maradtam le?
-Csak Will búskomorságáról.
-Aha. És jobban van a lelkiismereted?
-Nem hinném.
Ez most komoly? Élek és ez a lényeg. Nem haltam meg.
-Éhes vagyok-mondtam.
-Vagy inkább szomjas-szólalt meg Cappie.
-Vagy az.
-Akkor menjünk vadászni?-kérdezte Cappie.
-Ha ez az egyetlen mód akkor igen, menjünk.
-De fel tudsz kelni?
-Szerintem fel-és hogy ezt bebizonyítsam felkeltem. És sikerült.-Azt hiszem megerősíthetem: igen, fel.
-Rendben. Akkor indulhatunk.
És tényleg úgy nézett ki a ház mint a másik. Rögtön mellette ott volt az erdő is.

   Egy óra múlva...
   
-Ez jó volt-mondtam.
-Szerintem is-mondta Will.
-Egyet értek-kiáltott oda Cappie is, mert ő még egy utolsó vadból falatozott a hegy tetején.
-Nagyon sajnálom a tegnapit...-kezdte, de közbevágtam.
-Tudom, de nézd még itt vagyok, nem haltam meg-most már elegem van, nem kell bocsánatot kérnie azért, amiért nem kell megbocsájtani. Megtámadt, na és akkor mi van? Semmi. Felhúzta magát? Igen. de nem baj. Mással is előfordul.
-De akkor is...
-Nincs de akkor is. Nézd, ez mással is előfordul. És nem baj.
-Én hazamegyek-kiáltott oda Cappie.
-Oké.
-Hol is tartottunk? Ja, igen. Ne kérj bocsánatot azért, amiért nem kell.
-De ezért kell.
-Nem, nem kell. Élek?
-Igen.
-Meghaltam?
-Nem.
-Akkor mi a probléma?
-Az, hogy én nem szoktam ilyen lenni.
-Egyszer mindent ki kell próbálni.
-Nagyon vicces. Ha nem fogtad volna föl: majdnem meghaltál. Ráadásul az én hibámból.
-Nem a te hibád volt.-Lényegében az enyém volt, mert ha nem szállok ki a kocsiból vagy beszállok amikor azt mondta, akkor nem lenne ilyen gond.
-Ezt nem tudhatod.
-Hogy?-nem értem, hogy ezt mire mondja.
-Lehet, hogy akkor is megtámadlak ha nem szállsz ki vagy nem szállsz vissza.
Elképedtem. Honnan tudja, hogy mire gondoltam?
-Onnan, hogy félhangosan mondtad.
-Tényleg? Észre se vettem.
-Pedig így volt. Tegyük fel, hogy nem szállsz ki vagy visszaszállsz. Cappie akkor is elmond mindent, tehát akkor meg az miatt jövök haragba. Végül is így is, úgy is megtámadlak titeket.
-De ezt nem tudhatod biztosan-lassan ő fog felhúzni engem.
-De igen, ebben most biztos vagyok-láttam rajta, hogy komolyan gondol minden egyes szót.
-Akkor megbocsájtasz?
-Úgy gondolod, hogy ezért meg kell?
-Igen.
-Persze, hogy megbocsájtok.
-Köszönöm.
Még mindig nem értem, hogy miért kellene megbocsájtani neki. Nem tehet róla. De ha ennyire szeretné hallani akkor megmondom neki. Megmondtam.Ahogy elnézetem, kezdte magát egyre jobban érezni.