38. fejezet

-Most már örökre együtt maradunk? - Kérdeztem Jaketől, amikor este kettesben maradtunk otthon.
   Otthon... Milyen érdekes. Nemrég még mennyire szerettem volna eltűnni innen, mára pedig mennyire megváltozott a véleményem... Most már itthon voltam.
-Ha az "örökre" szót szó szerint érted, akkor igen. - Húzott közelebb magához mosolyogva. - Tudod, rengetegszer elgondolkozom, mi lett volna, ha az elejétől kezdve az igazat mondom neked?
-Mit számít ez? - Kérdeztem vissza. - Elvégre most már tudom, mi az igazság, és ami a legeslegjobb, hogy itt vagy nekem te. - Azzal megcsókoltam.
-És azt tudod, mennyire sajnálom azokat a pillanatokat, amikor bántottalak? - Nézett mélyen a szemembe.
-Igen, tudom. De ne rágódj a múlton! - Javasoltam. - Én sem tenném a helyedben.
   Jake magával húzott az ágyhoz. Miután lefeküdt rá, én a derekára ültem. Jake szája féloldalas mosolyra húzódott, majd egy hirtelen mozdulattal átfordított. Így fölém került.
   Lehúztam róla a felsőjét, ő pedig rólam az enyémet.
-Mikor legutóbb ezt csináltuk, előtte nagyon dühös voltál rám. - Emlékezett vissza.
-De most inkább boldog vagyok. - Mondtam neki.

Reggel Jake még mindig mellettem feküdt. Derekamnál fogva láncolt magához. Megfordultam, hogy szembe lehessek vele.
-Jake, mit fogunk ezután csinálni? - Kérdeztem, mire ő értetlenül nézett rám. - Mi soha nem fogunk meghalni?
-Egyszer biztosan...
-És addig mit fogunk csinálni? - Kérdeztem ismét.
-Élvezzük az életet. - Rántotta meg a vállát.
   Abban a pillanatban, hogy megcsókolt volna, megcsörrent a telefonja. A háta mögé nyúlt, és anélkül, hogy megnézte volna ki az, felvette. Kis ideig hallgatott, majd átadta nekem a készüléket.
-Jeremy az. Téged keres.
-Igen? - Szóltam bele döbbenten.
-Brooklyn, nem tudom benne leszel-e, de remélem, igent mondasz. - Mondta Jeremy. - Előre szólok Jakenek nem mondhatod el. Világos?
-Persze. - Kezdett egyre jobban érdekelni, vajon, mit szeretne mondani.
-Jakenek ma van a születésnapja, és szeretnénk meglepni. A segítségedre lenne szükségünk...
-Mégpedig? - Érdeklődtem.
-Délutánig valahogy fent kéne tartanod az emeleten. Menni fog?
-Szerintem megoldható. - Mosolyodtam el Jakere nézve.
-Számítunk rád. - Azzal letette. Én is visszaadtam a telefont Jakenek, aki oda tette vissza, ahonnan elvette.
-Tudhatom, miért keresett? - Nézett rám olyan pillantással, aminek csak nagy nehezen tudtam nemet mondani.
-Majd megtudod. - Válaszoltam. Ezután megcsókoltam.

-Na, most már elárulod? - Kérdezte, miközben kéz a kézben sétáltunk le a lépcsőn. Pár perccel ezelőtt ráparancsoltam, hogy addig nem nyithatja ki a szemét, ameddig nem szólok, így most még kíváncsibb lett.
-Aki kíváncsi, hamar megöregszik. - Mondtam, ám ezen mindketten nevettünk, mert ebben az esetben ez egyáltalán nem igaz.
   A nappalihoz vezettem, ahol a többiek már vártak minket. Az ott lévő asztalra egy négyemeletes torta került, körülötte pedig ott állt mindenki.
-Most már kinyithatod. - Súgtam a fülébe.
   Abban a pillanatban, hogy ráeszmélt, mi folyik itt, mindenki egyszerre kiáltotta el magát.
-Boldog szülinapot, Jake!
-Hát ebben mesterkedtetek a reggel... - Csókolt meg.
-Hányadik is? Tizenhetedik? - Érdeklődött nevetve Cappie.
-Sokadszorra tizenhetedik. - Nevetett Jake is.