27. fejezet

-Tessék? - Teljesen kiakadtam. Nem akartam hinni Ajsanak. - Hogy mit tett velem?
  Ajsa azt állítja, hogy Jake már félig olyanná tett, mint ami ő.
-Jake, igaz ez? - Fordultam felé. Jeremy, mikor meggyőződött róla, hogy Jake lenyugodott, elengedte.
  Nem kaptam választ. Ezt egyértelműen igennek vettem.
-Válaszolj! - Szerencsére csak mi négyen voltunk otthon. A többiek három-négy órája elmentek, így ők nem hallhatták ezt az egészet. - Jake... Legalább ismerd be!
  Elé álltam. Pár centire voltam tőle.
-Jake, mindent elvettél tőlem. Az életemet... Legalább válaszolj! - Elszakadt a cérna, és megütöttem. Viszont ő erre se reagált.
  Nem bírtam tovább. Elindultam az ajtó felé. Fogalmam se volt, hova akarok menni. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Senki sem tartott vissza. Ennek egy kicsit örültem. Senki nem jött utánam, egyedül voltam. Csak én, és senki más. Nem érdekelt, mi lehet a többiekkel.
  Vajon hol fogok kikötni? És mi lesz velem ezután? Én is olyan leszek egy idő után, mint a többiek? Mert ha ez a sors vár rám, akkor inkább meghalok. Azt kívántam bárcsak megölt volna Will, amikor még megtehette.
-Bárcsak megölt volna! Bárcsak megölt volna! Bárcsak megölt volna... - Hajtogattam suttogva. Bármennyire is tűnt ez az egész butaságnak, én komolyan gondoltam. Legszívesebben halott lennék.
  Talán senkinek nem hiányoznék. Mindenkinek jobb lenne nélkülem.
-Bárcsak megölt volna! - Ekkor már szinte üvöltöttem. Lekuporodtam az egyik fa tövébe. A könnyeim végiggurultak az arcomon. - Bárcsak...
-És az miért lett volna jó neked? - Hallottam egy hangot. A férfi előttem állt. Pár méterre lehetett tőlem.
-Mert... Mert...
-Brook... Kérlek, nyugodj meg! - Lépett mellém Will.
-Hogy kerülsz ide? - Csodálkoztam.
-Az most nem lényeg. Inkább azt mondd meg, veled mi történt? - Leült mellém a hideg talajra.
-Mert nincs rá semmi okom, hogy életben maradjak. Jake becsapott... Senkinek nem fogok hiányozni. Jobb lett volna nekem, ha már az első találkozásunkkor megölsz.
-Ne mondd ezt! - Förmedt rám.
-Pedig ez az igazság. Kérlek... Nem tennéd meg most?
-Ha hallanád magad... - Nagyot sóhajtott.
-Kérlek... - Nem tágítottam. Az én döntésem. Ha eddig nem dönthettem, akkor legalább hadd döntsek most az életem felett. Ennyi nekem is jár. Vagy talán tévedek.
-Nézd, én ezt nem fogom megtenni! - A hangja idegességet tükrözött.
-Akkor adj egy kést vagy egy kötelet! Vagy bármit... Csak hadd haljak végre meg!
-Miért? Előbb erre válaszolj! Mi az, amit nem lehet már helyrehozni?
-Az életemet már nem lehet. - Válaszoltam halkan.
-És biztos, hogy ezt karod? - Kérdezősködött tovább.
-Igen.
  Elkezdett a zsebében kotorászni, majd előhúzott belőle egy kis tárgyat.
-Ez... - Mutatott a fecskendőszerűségre. - Ha beadod magadnak, akkor szinte biztos, hogy meghalsz.
  Elámultam. Ilyeneket hord magánál?
-Nem tennéd meg te? - Érdeklődtem. Én soha nem lennék képes egy ilyen vackot magamba bökni.
-De csak akkor, ha biztosan ezt akarod. - Mintha nem mondtam volna meg neki világosan, hogy meg akarok halni.
-Persze, hogy biztos vagyok benne. Csak csináld!
  Mély levegőt vett, majd feltűrte a felsőm ujját. A tűt lassan közelítette a karomhoz. Nem tudom ebben a sötétségben hogyan, de sikerült megtalálnia, ahova be kellett szúrni.
  Egy jó ideje ez volt az első jó döntés, amit végre én hoztam meg.