Reggeli után megkérdeztem, hogy mibe öltözhetek át, hiszen még az a ruha volt rajtam, amiben pár napja az erdőben bolyongtam. Ajsa-tól kaptam egy barna nadrágot és egy citromsárga felsőt. Miután átöltöztem Jakenek és Ajsanak el kellett mennie valahova, ezért úgy döntöttem, hogy felfedezem a házat.
Elindultam a lépcső felé, amikor valaki jött lefelé. Nem azt mondták, hogy csak mi vagyunk itt?
-Szia-Köszönt.- Jeremy vagyok.
Jeremynek kék szemébe lógott bozontos, fekete haja. Nagyjából olyan magas volt, mint én.
-Szia-válaszoltam halkan.
-Te vagy Brooklyn, igaz? A lány, aki két hete tűnt el?
Két hete? Jake azt mondta, egy éve. Miért hazudott? Akkor lehet, hogy a nővérem se halt meg? Engem pedig nem nyilvánítottak eltűnt személynek? De mi van, ha ő hazudik?
-Két hete? Nem egy éve?-Észre se vettem, hogy közben már a konyhában vagyunk és szinte kiabálok.
-Persze. És hogy tetszik itt?
-Nem tudom. Még csak most jöttem.-Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, kevés sikerrel.- Az nem lehet, hogy két hete tűntem el. Jake azt mondta, egy éve, és...
-Jake?- A kezeivel megtámaszkodott a pulton, a szemét pedig az égre emelte.- Akkor már értem. Neki nem lehet mindent... elhinni.
Jeremy teljesen összezavart. Most akkor Jake hazudik vagy ő? Kinek higgyek?
-Szerintem nekem kéne.- Hallottam Jake -t a hátam mögül. Megfordultam.
-Tessék? Én nem...
-Tudom, tudom. Az lehet, hogy magyarázattal tartozok ezért.
-Nem is kicsivel.- Helyeselt Jeremy.
-Miről van szó? Beavatnátok engem is? És nagyon örülnék, ha ezúttal az igazat, csakis az igazat mondanád.
-Akkor öcsi sok sikert. Én nem is zavarok.- Hamarosan csak ketten maradtunk.
Hallottam, hogy becsukódik egy ajtó az emeleten, majd hatalmas csend telepedett a házra. Jake odajött hozzám. Magához akart ölelni, de én elhúzódtam. A szemében csalódottságot véltem felfedezni.
-Jeremynek igaza van.-Ismerte be.
-Miért?
-Mert... - Nem hagytam, hogy befejezze.
-Egyáltalán érdekel?- Fakadtam ki.- Ki tudja, mi történt ez idő alatt? Sőt, van olyan, aki tudja, mennyi idő telt el?- A könnyeim végiggurultam az arcomon, de nem foglalkoztam velük, csak folytattam.- Egy év, két hét, még az is lehet, hogy csak öt nap. Érdekel? Mondd meg, Jake! Érdekel?
-Nagy valószínűséggel, igen. Viszont előbb nyugodj meg!
-Hogy nyugodhatnék meg? Áruld el!
-Ne kényszeríts! Tudod, hogy képes vagyok...- A hangja elcsuklott.
-Bántani.- Fejeztem be helyette.- Majdnem megtapasztaltam, milyen az.- Pár pillanatnyi gondolkodás után kijelentettem.- Nem érdekel. Ha akarsz, bánts, verj össze, ölj meg! Vagy mit tudom én. Úgyis ez marad a legrosszabb. A teljes tudatlanság.
-Higgadj le!- Megfogta a kezem, a hátamat a falnak támasztotta és a testével szögezett oda.- Ne mondj ilyeneket! A végén még tényleg megteszem. Utána pedig megbánnám. De ha véletlenül, teljesen véletlenül megöllek, azt már hiába bánnám meg. Nem jönnél vissza. És azt sosem bocsátanám meg magamnak.
Egyik keze a torkomra csúszott.
-Most már akármit mondhatok. Úgyis végem.- Magam sem tudtam, miért mondom ezeket, hisz a kétségbeesés beszél belőlem.
-Kérlek!
Kicsit megszorította a nyakam. Bennem a vér is meghűlt. Szóval ennyi. Meg fog ölni. De ehelyett hátra döntötte a fejem és megcsókolt.
Erősen nyomta az ajkait az enyémhez. Szinte követelőző volt. A keze a vállamra hullt.
Megpróbáltam ellökni magamtól. Ő csak még jobban magához szorított és még erőszakosabban csókolt.
Amikor már azt hittem sosem fog elengedni az ajka lassan eltávolodott.
-Jó vagy.- Ezen még inkább felhúztam magam és gondolkodás nélkül pofon vágtam.- Ezt nem kellett volna.
Valahonnan előrántott egy kést, amit a nyakamhoz szorított. Sikítani, kiáltani akartam.
-Ha megszólalsz, véged.- Fenyegetett.
-Ha csendben maradok, végem.- Állapítottam meg a szeméből. Nem volt túl sok választásom, így sikítottam.
Elrántotta a torkomtól. Éreztem ahogy az éles penge a bal karomban köt ki.
-Jake, tedd le!- Jeremy volt az. Jake kirántotta a karomból a kést és a földre dobta.- Most lépj hátrébb!- Ahogy megtette, a kezemet a sebre tudtam tapasztani. Mielőtt elestem volna, Jeremy elkapott.
Forgott a világ. A színek és a formák összemosódtak előttem.
A karomból ömlött a vér. Jeremy a nappaliba vitt. Ott valami fehér kendőszerűséget tett a kanapéra, amire ráfektetett.
-Ne mozdulj! Mindjárt itt vagyok.- Nem foglalkoztam a karommal és belekapaszkodtam a kezébe.
-Ne hagyj itt! Kérlek!- Zokogtam.
-Mindjárt jövök. Nem fog bántani, ígérem.- Lefejtett magáról.
-Ne!- Folytattam, mikor már ő az ajtóhoz ért.
-Ezt jól elszúrtad!- Mondta a mellette álló Jake-nek.
Amikor eltűnt, Jake elindult felém. Ahogy az ágy végéhez ért, felültem és a lehető legtávolabbra csúsztam. A lábamat felhúztam magam elé.
-Megértem, ha...
-Nem érdekel. Menj el!- Suttogtam.
Mellém ült és kezét a számra tette.
-Hallgass végig!- Megráztam a fejem. A szememből könnycseppek hulltak a vállamra és a kezemre.- Nagyon sajnálom.
-Azzal nem megy semmire. Szerintem jobban örülne, ha a jelenlegi helyzetben elmennél innen.- Jake kisvártatva felállt.
-Itt maradok. Ígérem, nem megyek hozzá közel.- Jeremy bólintott.
-Feküdj vissza! Lássuk, mit tehetünk?- Levette a kezem a sebről.- Nem néz ki valami jól.- Mondta, mikor észrevette, hogy nem nézek oda.- Jake, hívd fel Ajsat, hogy van fél órája ideérni.
Pár perc múlva mondta:
-Elment.
-Köszönöm.- Becsuktam a szemem.- Essünk túl rajta.
-Rendben.
Abban az egy szóban nemcsak azt köszöntem meg neki, hogy ellátja a sebem, hanem azt is, hogy megmentett. Biztos vagyok benne, ha nem jön, Jake megöl.
Az is az én hibám lett volna. Miért nem tudom egyszer, csak egyszer befogni azt a nagy szám? Ha nem ütöm meg, vajon akkor is itt feküdnék, vagy esetleg már halott lennék?
Nagyjából húsz perc múlva Jeremy hangjára tértem magamhoz:
-Vigyázz magadra. Nem szeretnélek a jövőben is darabokból összerakni.
-Oké.- Nevettem, miközben a karomon lévő fehér kötést vizsgálgattam
-Mi a baj? Látom, hogy valami nincs rendben.
-Mi baja van Jake-nek? Miért... ilyen?
-Sajnálom, de ezt neki kell elmondania.
-Köszönöm.-Mondtam újra.- Ha te nem lennél, már halott lennék.
-Ha én nem lennék, nem feküdnél itt.- Ebben lehet, hogy van egy kis igazság. Hiszen ő mondta el, hogy Jake becsapott.
-Hol van Jake?- Ajsa viharzott be a szobába villámló szemekkel.- Beszédem van vele.
Jeremy a plafon felé mutogatott, és Ajsa már el is tűnt.
-Lehet, hogy egy kicsit hangos lesz ez a szóváltás.- Figyelmeztetett. Aztán másfelé terelte a szót.- Szeretnél aludni?
-Jó lenne.- Ismertem be.- Igaz, még csak reggel van, de ezek az... izgalmak...
Elindultunk felfele. Jeremy végig mögöttem volt, és követett.
-Merre kell menni?- Kérdeztem elbizonytalanodva.- Nem emlékszem, honnan jöttem.
-Még nincs számodra szoba kijelölve. Az Ajsa szobája volt. És én is nyugodtabb lennék, ha nem lennél egyedül. Rossz előérzetem van. És... Hát... Annak sem örülnék, ha egy folyosón lennél Jake-kel. A gondolattól is kiráz a hideg. Nem lenne baj, ha hozzám jönnél?
-Ööö... nem.- Megértettem az aggodalmát.
-Akkor ezen a folyosón az utolsó ajtó.
Benyitottunk a szobájába. Egy átlagos szobának nézett ki. Egy ruhásszekrény és egy tévé volt a bal oldalon. Jobb oldalon pedig egy íróasztal és egy ágy volt. Középen egy kisebb asztal, szőnyeg és két fotel.
-Fáj a karod?
-Most jó így.
-Eszednél vagy?- Hallottuk Ajsat.- Hogy tehetted ezt vele? Te nem...
-Figyelj egy kicsit!- Szólt közbe Jake.
-Nem. Te figyelj ide! Ehhez nem volt jogod. Ne csodálkozz, ha mostantól nem megy hozzád közelebb két méternél! Szerinted nem fél tőled?
-Nem. Még ő is mondta, hogy bántsam, öljem meg. A szemében sem láttam félelmet.
-És az érzései? Mit gondolsz, nem érez fájdalmat? Ő sincs kőből.
A fülemre tettem a kezem. Nem akartam többet hallani belőle.
Jeremy közelebb jött, egyik kezemet levette a fülemről és suttogott:
-Ő az egyetlen, akit Jake nem támad meg. Az okát nem tudjuk. De mindenesetre akármennyire nem szeretném, oda kell mennem egy pillanatra.
-Ne hagyj egyedül! Kérlek!- Könyörögtem.
-Egy perc. Addig feküdj le, jó?
-Ne!
Kiment. Egyedül hagyott.
Lefeküdtem. Vajon azért nem akarok egyedül maradni, mert félek Jake-től? Lehet, abban neki van igaza, hogy nem látott az előbb félelmet rajtam. De attól én is félhetek. De a fájdalom...
Elemeltem a kezemet a fülemtől. Csend volt, de nem sokáig.
-Miért tetted? Jake, válaszolj!
-Mert... Nem tudom.
-Mit tudsz? Szinte egyik kérdésemre sem kaptam értelmes választ. Mitől változtál meg ennyire?
-Azt tudom, hogy...
-Kicsit halkabban nem lehetne? Érzem, hogy Brooklyn fél. Miért tesztek rá még egy lapáttal?- Szólt Jeremy.
-Sajnálom.- Mondták egyszerre.
-Beszélhetek vele?- Kérdezte Jake.
-Nem.-Hárította el Jeremy, az én legnagyobb szerencsémre.- Most alszik. De tudnod kell, könyörög, ne hagyjam egyedül. Nekem pedig nehezemre esik nemet mondani. Talán sokkot kapott. Nem tudom. Örüljünk, hogy életben van.
-Elég!- Kiáltott Jake.- Nem bírom. Muszáj beszélnem vele!
-Nem lehet!- Próbálta Ajsa is.
Egy nagy puffanást hallottam, majd üveg csörömpölését. Nagy valószínűséggel Jake rátámadt valakire. Megint. Valaki felszaladt az emeletre.
-Állj meg! Nem mehetsz be!- Próbálta megállítani egy számomra ismeretlen női hang tulajdonosa.
-De bemegyek.- Jake őt is ellökte az útból.
Az ágy a saroknál állt, így behúzódtam a sarokba. Vártam a legrosszabbra.
A kilincs megmozdult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése